2012. január 28., szombat

"Elvitt az élet de már tisztul a kép.." "..felállok megint újra tudom, mert mellettem álltok nem lehet bajom.."

Van mesélni valóm, mindig akad, de más az a fajta ihlet, amely örömből fakad, és más az, amikor betelik a pohár és meg akarsz osztani dolgokat másokkal..
A körülöttem lévő embereknek minden bizonnyal már a hócipőjük lehet tele a siralmaimmal, mégis egy író aki mindenről tud írni, talán megkönnyebbül, ha végre kiadhatja magából a rosszat is.
Öreglány vagyok, még a rockereken belül is, épp annyi idősen fogtam bele ebbe a blogba, mint a mesében, amit Bibliának hívnak , abban pedig Jézus, aki épp ennyi idősen halt meg. Ebben mondjuk nem szívesen követném, de hasonlóképpen történnek velem is dolgok. Minél többet adok magamból , szeretet alapján annál több bajuk van velem az embereknek. Ez a világ nem működik logikusan. Jézust keresztre feszítették, én pedig megőrülök, néha azt sem bánnám ha vége lenne ennek az egésznek, de nem szoktam ilyen könnyen feladni dolgokat.
Az eleje valahol húsz éve indult, lehet körbeírni miért rocker lettem, rockzenét hallgattam, a vad rocker lányok életét éltem.. Hatalmas Eddás voltam, meg Pokolgép, Ossian ilyesmi zenéket hallgattam, tudtam anyukám nem szereti. El is kobozta a kazettáimat, én meg állandóan újramásoltattam...Lázadtam , szökni akartam, minden amit el lehet képzelni.
Kaptam jó néhány verést az elszökött koncertek miatt, és azért mert nem váltam azzá, aminek szerettek volna látni. A rossz ,hirtelen döntéseim tőrbe csaltak elég rendesen, az életem egy másik pályára fordult.
Nehéz mindennapok kiölték belőlem azt, hogy továbbra is éljem a SZABAD életemet tovább.
Csalódtam rohadt nagyot, az én kedvenceimben..megfogadtam soha többet nem hallgatok rockzenét, akik után mentem mind áttértek valami teljesen más irányba. Amúgy is fájt minden, már nem akartam, hogy érdekeljen..Elhittem, hogy tudok én rendes már nem lány hanem asszony lenni, két pici gyerekkel, egy alkoholista férjjel, aki ütött vert, nesze rocker csaj szabad lettél, inkább maradtál volna otthon.
Van egy olyan, szerintem minden ember életében, hogy nagy Ő...Csodás hónapok után elvesztettem, amelybe már tényleg majdnem megőrültem.
Elvette az életemet, elvette a színeket, és a levegőt, körülbelül csak a nagy szürkeségre emlékszem, és arra a fájdalomra, amely utána évekig gyötört.
Aztán jött a bumm, az a csodás magyar rock énekes, szőke hajjal, a dalaiban kiírt gondolataival, és minden megváltozott.
A szürke köd véget ért, az oxigén is újra átjárt, és egyre inkább azzá lettem, aki mindig is szerettem volna lenni. Féltem attól, hogy egyszer majd úgy járok, mint annak idején, de hittem, hogy ez az ember sosem lesz más. Ő mindig ilyen tökéletes lesz, és ő nem indul el más irányba, és ez a zenekar, az überelhetetlen hatalmas kedvenc.

Volt is évekig, amíg egyszer csak egy véletlen folytán rájöttem nekem ez kevés. Az kevés, hogy csak koncertekre járok, az is kevés, hogy néha autogramokat kérek. Tanult újságíró lévén a sportírást felváltotta a rockzenei dolgok megírása, és született egy álom. Hamar beteljesült, legnagyobb kedvencemmel , életem első interjúja már nem csak megírt változat lett, hanem már rádiós műsorvezetőként faggathattam őt. Az ember kapzsi, mindig többet akar...De nem úgy..Nem a második nagy Ő ként tekintettem rá, hanem arra az emberre, aki miatt újra élhettem a rockerség minden percét, immár boldogan, határok nélkül, akinek a dalai mindig velem voltak, és már nem akartam messze érezni, ezért feltetováltattam a kezemre az arcképét, nyolc helyre ..
Akartam neki adni valamit én is, ha már neki annyi mindent köszönhetek, mint ember, mint rocker. Ezért elkezdtem írni egy rajongói könyvet. Először azt hittem, nem leszek képes arra, hogy végigírjam.
Sok év telt el, és nyakig merültem a rockzenei világba. Összehozott a sors a rock nagyjaival, gyerekkori kedvenceimmel, és olyan zenekarokkal, akiket többre tartottam jóval, mint amennyit érnek.
Menedzser voltam, pályázatíró voltam, szervező voltam, cikkíró, és műsorvezető, és minden ilyesmi.  Sok célt elértem, sokat tudtam segíteni, és soha nem kaptam vissza semmit.
Rengeteg munka éjszakába nyúlóan, turnék a végtelenségig, pénztelenség, érdektelenség, és a káosz. Mindig csak azt kérdeztem miért csinálom, miért nem fejezem már be, mikor tanulok már ebből.
De én lázadok és folytatom, majd én megmutatom a műfajnak stb. Persze a vége az lett körülbelül, mint a mondásban "sokat akar a szarka nem bírja a farka". Csalódtam végül sorra, egymás után, hopp és kopp.. A legnagyobbak közé sorolt zenekar, akikre 38 ember volt kíváncsi, és a végén én lettem a szar ember, és nem pofonnak éreztem, hanem egy hatalmas rúgásnak, azt ami ebből kerekedett.
Akit lerúgnak vagy feláll, vagy nem, de én bírom, még nem szenvedtem eleget. Tegyünk a rockért, mentsük meg a 30-40 nézőszámú koncerteket, a fotelrockereket állítsuk fel, vigyük őket a klubokba fesztiválokra ha-ha.
A sok mellékes duma, hagynám a fenébe ezt az egészet , de itt ez a híres énekes, meg ez a hülye könyv. Több év alatt be is fejeztem. Át is költöztem a fővárosból az ő városukba négy gyerekkel meg egy férjjel, ami épp 220 km-re van. A város szép, de nem fogad be a, zenekar embere nem áll velem szóba. Hm, ennek megint nem lesz jó vége, megkörnyékezem a nagy kedvencet...Elolvassa, tetszik neki kiadhatom király..
Jön a kiadó, akik hatalmas arcok, AC DC rajongói könyvet adtak ki legutóbb, simán mehet, fizetek érte, hogy kiadják, de megteszik, és ráadásul nem kötnek bele abba, amit leírtam.
Kezdjünk neki a munkálatoknak de hogyan. Borítóterv, promószöveg, és elindulok valamerre, egy fotóshoz, aki már olyan sok zenekari fotót megcsinált, talán van neki olyan, és megígértem a zenekarnak, hogy kéz a kézben minden részletet megbeszélünk. A zenekar megbízottja, akinek problémája van, eldönti a borítót, rábólint a szövegre. Aztán itt egy tüske, ott egy tüske, nem akarja, hogy a zenekar nevét használjam. Örömest kihagynám, átírom kiszedem az egészből a nevüket, csak csináljuk, de ez sem tetszik neki.
Sok a szurka, ezért arra fanyalodom, hogy imádott énekesemnek írok egy sms-t aki aranyosan fel is hív másnap, és közli minden oké, félreértettem dolgokat talán.
Hetek telnek el, szó van itt egy könyvbemutatóról is, ahova az összes említett felet meghívom, és a fő tárgy kivételével mindenki szívesen eleget tenne a meghívásnak. De időpont nélkül nehéz a dolog várok a Nagy zenekarra...Mondjon valamit. Megbízottól ilyesmi válaszokat kapok:
Nem én vagyok a fontos , és ha nem én lennék az író már rég letiltották volna ezt a könyv dolgot, mert kinek kell ez a fölösleges energia. Még két elektronikus levél, majd beleunva, azt írom, hagyjuk a fenébe. Megjelenik a könyv, nem kell bemutató, ne égessük magunkat azzal, hogy akiről szól a könyv nem jön el , az összes többi meg igen, neki lesz ciki.
Két héttel a megjelenés előtt a hetekkel ezelőtt leokézott szöveggel elkészül a borítóterv..De kiderül nem jó mégse a szöveg, nem baj fanatikus vagyok, hülyét tudok csinálni magamból , újratervezés...
De már betelt a pohár. Lassan szeretett kedvenceimet gyűlölöm meg, pedig csak egy rajongói könyvet írtam, amit a zenekar megbízottja ellenségesnek tart, a köszönet helyett meg fenyeget, és cseszeget.
S a végén a pont ELÉG VOLT. Mikor ezt közlöm, akkor én vagyok a türelmetlen, és sértegetek mindenkit ja bocs nem akartam.
Évekig maradtam ezen az úton, vallottam, sőt hirdettem, hogy ez a zenekar, képesek rockzenekar maradni, és sosem csalódok bennük. De tévedtem, és ez most jobban fáj, mint valaha.
Az évekig tartó munkámat, az álmomat a zenekar megbízottja húzza át, és vagy elhiszem , hogy a zenekar nevében teszi mindezt, vagy megkeresem imádott zenészeimet, és megkérdezem tőlük, de ez épp annyira jól is elsülhet mint rosszul.
A csodás könyv pedig nem mondanám hogy újraíródott, inkább hozzáíródott egy új fejezet, amely nem csak a könyvben nyílt meg hanem az életemben is.
Az utolsó fejezet a punkokról, és a punkzenészekről szól, tabu nélkül elmesélve a legapróbb részletet is, olyannyira, hogy név szerint kiírtam azt amit ki kellett.
Én szóltam, és kísérletet tettem arra, hogy a fő szereplő zenészek megismerjék az átírást, de nem voltak kíváncsiak rá. Már meg sem lepődöm ezen. Ezért a fejezet megjelenik, hamarosan a könyvvel együtt, és mindennek a harcnak vége, és ez a fejezet az életemben azzal vált aktívvá, hogy szép lassan a rockerekkel és a rockzenészekkel feladtam mindennemű kapcsolataimat. Most szabadabbnak érzem magam, és nem tartani attól, ki mivel akar lehúzni, hülyére venni.
A rockzenészek közül sajnos sokkal többre tartják magukat, mint a zenei képességük, ellenben súlyos gázsikért hajlandóak csak színpadra állni, még akkor is, ha a kutya sem kíváncsi rájuk.
Meggyőzött a punk zenészek hozzáállása a fellépésekhez, akik nem pénzcentrikusságból játszanak, hanem a zene és a mozgalom előrelendítéséért.
Életemben először kaptam meg azt a szót, hogy köszönöm sikeres pályázatért, és fenti punkzenészektől, és egyszer az életemben örültem annak, hogy segíthettem.
Persze nem mellékes a különbség a rajongók, és a koncertre járók felé nyújtott hozzáállás sem, főleg az az emlék jut eszembe, amikor pár éve közel 3000 ft-os belépővel, egy neves metál zenekar felállt a színpadra, és bután mosolygott a tömeg felé, akik miattuk álltak ott, a zenekar nem olcsó pólóiban, extrém jegyárért tele volt velük a sportcsarnok, és odasúgta a másik gitárosnak, hogy a sok barom mi a faszt csinál itt. Tényleg mekkora seggfejek voltak, és sajnos erről csak a háttér tud, meg azok a zenészek akik ott álltak a színpadon.
Ezt a beszélgetést speciel az egyik ismerősöm hallotta, akinek addig az egyik legkedvesebb zenekara volt, és mindig védelmébe vette őket. Több stikliről is tudok, de kit foglakoztat ez? Engem is csak addig vonzott a háttérmunka amíg belekerültem, szinte az összes kedvencet meg tudtam útálni, miután kiderült milyen emberek valójában.
Már annyi pofára esést megéltem a rock csodás világán belül, hogy úgy érzem többet nehezen viselnék el. 
Adni akartam NEKIK valamit, aminek más nagy zenészek Lemmy Kilmister stb értékeltek, segítettek, engem ugyanezért lassan megköveznek.
Gondolkodtam, még hozzá azon, hogy egy zenekar, miért tart el maga mellett egy ilyen embert. A kommunikációs munkáját már biztosan nem úgy végzi ahogy kell, mert ezt már annyiszor de annyiszor bebizonyította. Például, mikor ezzel a nagyon elfoglalt énekessel nekem kellett lebeszélnem az interjút, mert napokig kinyomkodta a telót mikor hívtam, és a rádióban meg beígértem a hallgatóimnak...Gáz..
Okos enged szamár szenved, én meg nagyon sokat szenvedtem.
Az álom félig teljesült, örülhetek ennek, másfelől pedig vannak új álmaim..Egy szép este eldöntöttem kiszállok a rockzenei életből. Nem akarom én ezt komolyan, nem lehetek ennyire hülye, hogy tovább kínozzam magam.
A szöveg közepén olvasható csalódásból, nem a rockerek, és nem a rockzenészek állítottak talpra. Maximum azért hívtak fel, hogy mi a helyzet a pályázattal, mennyit nyertek, mikor kapják már meg a pénzt, ja és ha  már ott vagyok a nagy rock városban, nem tudnék e segíteni, hogy az ország legismertebb zenekara előtt léphessenek fel..Nem is tudom, már nem szívesen veszem fel a telefont..Maximum annak, és azoknak az embereknek akik a költözésem előtt csak éppen hogy bevillantak az életembe..
Nem tudom, jöhetnek e nevek, ezért körbeírom..
Az egyik méltán egyre népszerűbb punk zenekar dobosa, aki mellesleg szervező is, és aki partner volt, egy punk buli leszervezéséhez, és ami várakozáson túl is órási volt. Mindezek után a vidéki szar életben sem mellőzött felhívni, és miután visszatértem partner volt egy punkzenei rádióműsorhoz, és egyébként is sokat köszönhetek neki.
A másik ilyen ember aki a címben szereplő dalszöveg írója, és előadója, aki életben egy elképesztő szerény, és jófej figura, de ahogy színpadra lép, szó szerint megvadul, és zenekara kis hazánkon belül sokkal nagyobb mint azt gondolhatnák a rockzenei életben élők.
Rengeteg köszönet azoknak a punkoknak, zenészeknek akik kitartottak mellettem, és olyan szeretet kaptam tőlük, amiket egy rockzenésztől sem.
Ezért azt hiszem leteszem a lázadás ezen kardját, átadom azoknak, akik szívesen szenvednek tovább, én pedig továbblépek.
Meg fogom mutatni mire vagyok képes, még akkor is ha nem az én eddig megszokott zenei világomban kell megtennem, és azt a szeretetet amit most kapok ennek a műfajnak az előrébb jutásához fogom felhasználni. Így már nem lesz nehéz felállni a földről, bár ez a seb mindig fájni fog, de azt hiszem, ez majdani kedvenceimnek is egyszer így fog fájni.
Köszönöm a sok hazug rockzenésznek azt, hogy megélhettem ezeket a taslikat, mert ettől váltam ilyen emberré, amilyenné most tettek. Remélem egyszer átgondolják azt, hogy a rock mint stílus a név kötelez elv alapján kiokádja magából az oda nem illő szereplőket, és azokat a híres rockernek álcázó pénzéhes zenészeket, akik valóban "bort isznak, és vizet prédikálnak" . Amikor a dalszövegeikben olyan dolgot fogalmaznak meg, amikről halvány fogalmuk sincsen, és nem is gondolják komolyan, félrevezetve ezzel azokat embereket, rajongókat, akik még hisznek a rockzenében, akiket még éltet a stílus, és akik még hisznek benne.
Ők akik soha semmilyen "örökzöld " dalt nem adtak a világnak, és mégis azt hiszik,hogy ők a sztárok, pedig csak színészek, akik ezt a csodás műfajt felhasználva gázolnak át embereken, senkit és semmit nem kímélve saját érdekükben.
Ettől még én is hiszek abban hogy a rock örök és elpusztíthatatlan, és jönnek még őszinte hősök akiknek a kedvéért újra el tudom hinni azt, hogy érdemes volt rockernek lenni.